Nem számítottam arra, hogy mire hazavonatozom a Mediawave-re, az inkább ősziesre sikeredett tavaszi eső nyomban belógatja a lábát, de arra mégúgysem, hogy a naptáramban rögzített első megtekintendő koncert ilyen hatással lesz képes bebootolni a Bartók Teremben. Már az első taktusok után örültem annak, amin eredetileg éppenhogy morogtam egy sort, miszerint az időjárás miatt meghiúsul a szabadtéri fellépés, de utólag visszatekintve azt kell mondanom: másként el sem lehetett volna ezt képzelni, csak ülve, egy helyben, meredve előre.

Galéria:

A koncertélmény minél teljesebb körű taglalásához elkerülhetetlen, hogy a Volkova Sisterst (ami egyébként nem nőkből áll, abból csak egy van, a tejfehér üstökű Berger Dalma, róla bővebben pár sorral később) elhelyezzük a kortárs magyar könnyűzene koordinátarendszerében. Ehhez először az Esclin Syndo-t kell előhúznunk, a VS ugyanis annak egy természetes úton fogant mellékprojektje, olyan zenékkel, amik nem fértek bele oda. Pedig már az Esclin sem egy egyszerű teremtmény: bemutatkozó albumukon, a Sleeping Traveleren bristoli triphopos ízek keverednek egyszer indierock módjára érzelmes, egyszer torzulásra hajlamos gitárokkal, egyszer lebegős, egyszer meg zajosabb elektronikával, hogy egy eddig még soha nem hallott eleggyé álljanak össze végül a periódusos poprendszerben.

Nos, a Volkova Sistersnek albuma még nincs, sőt, élő megmutatkozásainak száma is csak a négynél tart még. Van viszont egy olyan erős hangulati egysége, amire az előző formáció egyelőre csak törekszik: egy olyan peremvidékektől is távol eső, szuggesztív komorság, ami egyszerre egyesíti Tricky dühös-megfeszült világfájdalmát, Ian Curtis frusztrált elutasítását és egy olyasféle felsőbbrendű titokzatosságot, ami a szabadkőműves páholyok sajátja - valami új és ritka részeseiként érezhettük magunkat mi is. A nézőtér megfagyott: az az ötven ember, aki beült meghallgatni, hagyta magát odaszögelni a székekhez; aki negyed órája még jót borozott, az itt könyörtelenül kijózanodott.

Galéria:

A színpadra álló projekt tehát az Esclin Syndo alapítóként jegyzett Sándor Dániel, és a magyar énekesnők egyik legjobbjaként számont tartott Berger Dalma közös agyszüleménye. Utóbbiról sokaknak lehet sokféle tapasztalata, hiszen Dalma énekelt a reggae-orientációjú Zagasticban ugyanúgy, mint a belassult Realistic Crewban, az azonban egyöntetűen hírlik róla, mennyire nehéz eset - zenekartagként éppúgy, mint a közönséggel szemben, gyakran szeretett például egy időben a publikumnak háttal énekelni, vagy épp tudomást nem venni róluk. Vagy szemmel verni őket. Hétfőn este Szombathelyen egy technikus felé is intézett egy borsos égetést, joggal gondolhattuk hát, hogy ez az előadás sem lesz mentes allűröktől, de végül az lett (annak ellenére, hogy úgy tűnt közben: egynémely furcsa zaj nem a felállított kütyük valamelyikéből szivárog, hanem csúnya technikai-kábelkontaktos-egyéb malőr).

A színpadon felállított lámpák eleve megadták az előzöngét: a szokványostól eltérően a zenészekre nem felülről, oldalirányból vagy elölről ontották a fényt, hanem hátulról, ráadásul mindezt színes ledekből, ami így a közönséget szórta meg sugarakkal, a Kovács Gergely gitárossal is kiegészülő szerződuónak viszont csak fekete sziluettet kölcsönzött.

Galéria:

Ez az utalás, hogy ne ránk figyelj, hanem a zenére, visszaköszönt az előadók kvázi mozdulatlanságában is, a hangfalakból áramló dolgok pedig pontot tettek a szuggesztió végére: fojtott, olykor csak szűk lyukakon át eregetett nihilizmus, szétcsűrt-csavart mélyek, repetitív zongora, drone-osra eresztett gitár és Dalma talán minden eddig hallottnál koherensebb éneke. "Az életről is lehozott" - csíptem el egy kommentárt az egyórás szeánszt követően. A hatás tehát működött, talán még annál is erősebben, mint azt a tagok szándékolták.

És igen, hangsúlyozzuk ki, mennyire örömteli, hogy a harmadvonalbeli brit gitárpop kopírozása, a lakossági progihauz vagy a milliomodik nujazz hülyéskedés mellett végre mintha ismét valami izgalmas alakulna a magyar zenében. Kár érte, hogy most ezt csak ennyien hallhatták.