Nagy Dóra: A lukácsházi kút története
Gyöngyösfalu, Dr. Tolnay Sándor Általános Iskola
7.o.
Egyszer volt, hol nem volt, a Kőszegi-hegy lábánál egy kis falu: Lukácsháza.
A lukácsházi emberek nagy szeretetben és egyetértésben éltek. A falunak volt, egy mindig friss vizet adó kútja, ahol az emberek minden nap megtöltötték kannáikat.
Egy alkalommal a falubelieknek feltűnt, hogy apad a kút vize. Összefogtak, hogy kiderítsék az okát. Éjszakákon át felváltva figyelni kezdték a kutat.
Azonban nem történt semmi. Mígnem egy éjszaka a falu legvégén lakó ember és annak három fia volt soron. Pontban éjfélkor feltekintettek a hegyre, és azt látták, hogy abból az irányból valami jön. Ahogy közeledett feléjük, úgy lett egyre nagyobb. Egyszer csak azt vették észre, hogy egy hatalmas sárkány közelít a kúthoz. Amint odaért, már itta is a kellemes, hűs vizet. Másnap a legények elmondták a falubelieknek, hogy mit láttak. Az embereknek inába szállt a bátorságuk. Nagyon megijedtek, nem tudták, mi tévők legyenek.
Ez a három fiú elhatározta, hogy összefognak, és megmentik a falut.
Megvárták, amíg újra eljön a sárkány vízért, és amikor visszaindult, a barlangjába utánalopóztak. Az apjuktól mindhárman kaptak egy-egy varázseszközt, hogyha szüksége, a segítségükre legyen. A legidősebb fiú, egy kódexhez hasonló, nagyon régi csatos könyvet kapott, a középső fiú egy buzogányt, a legkisebbnek egy egér jutott. Úgy gondolták, hogy a buzogánnyal megijesztik, és elkergetik a sárkányt, de ez a tervük nem sikerült. Ők azonban nem adták fel. Kerestek maguknak egy kis tisztást, ahol leülhettek megbeszélni, mitévők legyenek.
Eszükbe jutott a régi könyv. Fellapozták. Ahogy lapoztak benne, kezdtek életre kelni az oldalak, egyre fehérebbek lettek a megsárgult lapok, és a csat is kifényesedett. Az oldalon rátaláltak a megoldásra: a sárkány FÉL AZ EGÉRTŐL.
Az édesapjuktól kapott kis fehér egeret becsempészték a sárkány barlangjába, és elbújtak a bokrok mögé. Vártak, mi fog történni. Az óriás, ahogy felébredt, indult volna a kúthoz, azonban észrevette a kis állatot és irgalmatlan futásnak eredt. A legények boldogan szaladtak vissza a faluba, ahol örömmel újságolták a jó hírt, hogy egy pici állat segítségével elijesztették a hatalmas sárkányt. Az emberek hálálkodva köszönték meg nekik.
Ez a kút még ma is adja hűsítő, friss vizét, ha gondoljátok ti is megkóstolhatjátok a kultúrház udvarán.
Horváth Mónika 5.o.
Horváth György 5.o.
Balassa Dániel 5.o.
Az elátkozott királylány története
Egyszer volt, hol nem volt, volt az Óperenciás tengeren is túl, a Feketehegy lábánál Feketeország, amely a bölcs és igazságos királyáról volt híres.
A király – egyetlen leánya 18. születésnapjára – ünneplőbe öltöztette a palotát és sok-sok vendéget, királyt, herceget, tündért és boszorkányt hívott meg.
A jóságos királylány nem feledkezett meg az egyszerű népről sem, mindenkit, aki csak betévedt, nagy szeretettel fogadták a palotában.
Egész éjszaka tartott a mulatozás és a tánc. A gondtalan szórakozást egy hívatlan vendég zavarta meg, aki pedig nem volt más, mint az erdő legidősebb boszorkánya. Nagy haragra gerjedt, hogy őróla elfeledkeztek. Nagyon irigyelte a királylány szépségét, kedvességét, s amiért őt nem hívták meg a lakomára, bosszúból szamárrá változtatta. Megátkozta, hogy csak egy fiú önzetlen szeretete változtathatja vissza emberré.
Nagy riadalom támadt a palotában, sírt-rítt a vendégseres, s velük együtt sírt az öreg király. Gondolkodtak, hogyan is menthetnék meg a királylányt, ám nem találtak megoldást.
Kihirdette a király, hogy annak adja a lányát, aki megmenti életét a szamárléttől.
Nagy szomorúsággal teltek, múltak az évek a királyságban. Élt az ország távolabbi csücskében egy öreg szabó. Szegénységben, de szeretetben nevelte fel három fiát. A legkisebb fiú elindult szerencsét próbálni. Ment, mendegélt – hét nap, hét éjszaka – mígnem a király kertjében találta magát. Ott találkozott egy legelésző szamárral, nagyon megörült a jószágnak. Barátságot kötöttek, a csacsi mindenhová elkísérte. Fát, vizet hordtak együtt, a legény még az élelmét is megosztotta vele.
Egyszer csak a fiú fülébe jutott, hogy ez a kedves jószág nem más, mint a királylány. Megesküdött, hogy megmenti az életét.
Elment hát a nagy varázslóhoz segítségért. A varázsló szívesen segített a legénynek, de csak szavakkal tudott tanácsot adni. Akkor fog visszaváltozni a királylány, ha megmenti a haláltól a fiút. Elkeseredett szegény legény, hisz hogyan tudná egy szamár megmenteni az ő életét. Szomorúan hazatért, s élték tovább életüket.
Egy nap a fiú beleesett egy nagy folyóba, s a jéghideg víz magával sodorta. A csacsi tétovázás nélkül, nyomban utána ugrott, hogy megmentse a barátját. Mire partot értek a csacsi szépséges szép lánnyá változott.
Azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Magyar Krisztina: A gazdag szegény ember
7.o.
Élt egyszer egy kapzsi, dúsgazdag ember. Lászlónak hívták. Volt neki mindene: kakasa, tyúkja, lúdja, kecskéje. Mindenből pontosan száz darab. Volt búzája is pontosan száz zsákkal.
Amikor a városba készült a vásárra, azon töprengett, mit vigyen magával eleségnek. Ha levágat egy kakast, akkor 99 marad. Ha levágat egy tyúkot ugyancsak 99 marad. Addig-addig gondolkodott, míg remek ötlete támadt. Átment ugyancsak gazdag szomszédjához tanácsot kérni.
- Jó napot, Karcsi! – köszönt lelkesen László
- Isten hozott komám! Miben segíthetek? – fogadta az üdvözlést barátja.
László elmondta gondját Karcsinak, aki azt javasolta, hogy menjenek el Tamáshoz, a szegény paraszthoz. Kérjék meg, hogy vágja le az egyetlen jószágát, a kakasát. László megfogadta a tanácsot. Elment Karcsival együtt a szegény Tamáshoz.
- Hé, paraszt! Vágd le a kakasodat, és süsd meg! Majd fogd be az ökreimet, és vigyél minket a városba! – parancsolt László a meglepett parasztra.
Tamás nagyon elszomorodott. Bántotta, hogy elveszti egyetlen kakasát, hiszen különösen becsben tartotta. Úgy gondolta, hogy majd akkor vágja le, ha életében valami nagy fordulat következik be. Mostanában úgy érezte, hogy talán nincs is olyan nagyon messze az a nap, mikor élete megváltozik. Kötelességtudata győzött. A parancsnak megfelelően cselekedett. Levágta a kakast, a húsát megsütötte. Befogta az ökröket, s a két baráttal elindult a város felé. Estére megérkeztek.
A két kapzsi ember azonban nem volt elégedett. Mindketten azon törték a fejüket, hogyan lehetne csak az övék a kakas. Egyikük sem szeretett volna osztozni.
László egy javaslattal állt elő:
- Tudjátok mit? Ez a kakas kevés három embernek. Legyen azé, aki az éjjel a legszebbet álmodja.
Mindenki elfogadta az ajánlatot. László és Karcsi egész éjjel azon gondolkodott, hogy milyen történetet adjon elő.
Alig kelt fel a nap, László már mesélni kezdett:
- Azt álmodtam, hogy egy csodálatosan szép palotában éltem az életemet. Egyszer csak azt hallottam, hogy a tömeg azt kiabálja, „örökké éljen!” Kinéztem az ablakon, s láttam, hatalmas tömeg várakozik a kastély parkjában. Engem akartak látni! Engem dicsőítettek! Mindent megkaptam álmomban, amit szemem-szám kíván. Annyit ettem, amennyi belém fért. Nem kellett kimondanom óhajomat, elég volt csak rágondolni valamire, s már teljesült is a vágyam.
Alig hangzott el Lásló utolsó szava, máris kezdte Karcsi az ő történetét:
- Én azt álmodtam, hogy egy sereg szolga sürgött-forgott körülöttem. Egyre csak hozták a finomabbnál-finomabb ételeket. Ragyogóan sütött a nap. Halkan szólt a zene. Élveztem, hogy szolgák hada leste kívánságomat. Ez az álom annyira gyönyörű volt, hogy nem is tudom szavakba önteni.
Tamás csendesen, figyelemmel hallgatta a mesélőket. Mikor rákerült a sor halkan, szerényen szólalt meg:
- Ti mind a ketten csodálatosat álmodtak. Dicsőítettek benneteket, rajongtak értetek, szolgák hada leste a legtitkosabb kívánságotokat. Csodálatos környezetben, pompában, kényelemben éltetek. Mindketten finomabbnál-finomabb ételeket ehettetek a roskadásig megrakott asztalok mellett. Az én álmom sokkal szerényebb. Én álmomban otthon jártam a falumban. Szegény voltam, de nagyon boldog. Megtaláltam életem nagy szerelmét, Annát. Feleségül kértem, s ő igent mondott. Éppen összeházasodtunk. Nem volt lakodalmunk, hiszen nem tudtuk volna megvendégelni a násznépet. Ketten ültünk az asztalnál, melyen egyetlen fogás volt csak: kakassült. Erre az alkalomra levágtam egyetlen jószágomat, s megsütöttem. Ezt a vacsorát költöttük el együtt kicsi feleségemmel. Igaz, a sovány kakas húsától nem laktunk jól, de nem panaszkodtunk. Boldogok voltunk. Mit számított az éhség, mikor miénk volt a legnagyobb kincs: a megértő, szerető hűséges társ.
A gazdag barátok elgondolkodva hallgatták a történetet. Sokáig nem tudtak megszólalni. Tamás álma rádöbbentette őket valami fontos dologra. Végre megértették, hogy hiába gazdagok, hiába van meg mindenük, ha a legfontosabb dolog, a boldogság hiányzik az életükből. Tamásnak adták a kakast, s megfogadták, hogy ezután nem a vagyongyűjtés lesz a legfontosabb az életükben.
Németh Renáta: Eldoreanos
Részlet a regényből
A Keltes család már három napja van Eldoreanosban. De senki nem tudja, vajon miért. A gyerekek: Keltes Benjámin, Elza, Alida, Karina és Alex elveszítették szüleiket, és ebbe a varázsvilágba kerültek, ahol minden olyan varázslatos.
Magyarországon háború dúl, nekik pedig menkülniük kellett. Egy idegen ember segít nekik (Leonárd), akiről később kiderül, hogy Eldoreanos uralkodója. Repülőre ülnek, de a gép lezuhan, és a gyerekek ebben a furcsa, ám elbűvölő világban ébrednek fel. Mit sem tudnak róla, hogy a repülőút csak álca volt. Segítség persze mindig van, griffek, unikornisok, kentaurok képében. Harcolnak az emberek álmaiért a gonosz Lexifexek, az Álomrablókkal szemben.
4. fejezet
„Higgy álmaidban és akkor valóra válnak!”
Benjámin már korán reggel felébredt, Luxont nem találta a helyén, így elindult megkeresni. Messze eltávolodott a sátraktól. Útja sűrű ösvényen vezetett. Egyszer csak valami furcsa zaj ütötte meg a fülét. Mintha valaki futkozott volna körülötte. Megállt és fülelt.
- Ki van itt? – hangja elcsuklott, mert valami megtámadta. Az a lény nagyon sötét volt, izzó, vörös szemeiből áradt a gyűlölet. Nagy, pikkelyes feje, három keze és hat lába volt, amelyek egyfolytában izegtek-mozogtak. Megfogta Benjámint, és egy falhoz csapta.
- Segítség, valaki segítsen! – hangja beharsogta a vidéket. A távolból éles hang hallatszott.
- Emides arenas aries lithes! – Ezután némaságba burkolózott az erdő, majd hatalmas fény támadt.
A fényt erő szél követte, ami elragadta a sötét lényt. Miután elállt a szél és eltűnt a fény, Luxon ereszkedett le az égből.
- Teljesen megőrültél? Miért jöttél utánam? Ez az erdő veszélyes! – Benjámint teljesen ledöbbentette a griff hangneme. Azelőtt olyan tisztelettudóan szólt hozzá, most meg szinte leteremtette.
- De hát ... Ezt most nem értem. Te miért nem...
- Dolgom van errefelé, szállj fel a hátamra, visszaviszlek a táborba, onnan pedig el sem mozdulsz nélkülem, megértetted? Kérlek, bocsásd meg indulatomat, de féltelek téged, és különben rám van bízva az életed...
- Értem, és kérlek, te ne haragudj rám, nem lett volna szabad egyedül csatangolnom az erdőben, de mondd, mi volt ez a különös élőlény? –
Néma csönd szállta meg a környéket, halálosan néma.
- Ő egyike a Lexifexek kémeinek, áruló söpredék, hajdan Thourusok voltak, de a harag, a félelem és a gyűlölet megváltoztatta őket, és szörnyekké váltak. Ők a storexek.
- Értem. Mennyire veszélyesek?
- Mérföldekre látnak, szagolnak és hallanak. Ennyi elég ahhoz, hogy eldöntsd, azok-e. Ha ők itt vannak, a Lexifexek sem lehetnek messze, induljunk! – Benjámin felpattant Luxon hátára és felemelkedtek az égbe. A kelő nap beragyogta már a horizontot, amikor megérkeztek. Noxon fogadta őket.
- Luxon, sikerült megszerezned?
- Igen felség, ott volt, ahol le van írva, a storex nem talált rá.
- Nagyon helyes! Benjámin, ifjú vagy és naív, jegyezd meg, hogy nem minden az, aminek látszik. Hallgass Luxonra, mert ő is volt olyan önfejű, mint te, most meg nézz rá... Egyszer te is ilyen dicső leszel. – Ezzel elszállt a kelő nap felé.
- Mit mond? Ezt nem értem. És mit kerestél?
- Nem mondhatok semmit, nagyon sajnálom. Most menj Leonárdhoz, mert már keres. Indulj! – Ezzel Luxon elszállt Noxon után. Benjámin visszatért a táborba, Leonárd már várt rá.
- Mégis, mit képzelsz, csak úgy útnak eredsz? Meg is ölhettek volna, erre nem gondolsz? Szerinted miért...
- Ez az, mit keresünk mi itt, miért nem sétálhatok kedvemre? Miért akarnak megölni? Miért vagy ennyire felháborodva? Én csak sétálni mentem, nem értek semmit!
- Tudom, de értsd meg, nem mondhatok semmit...
- Látod, ez az! Itt vagyunk két napja, és nem tudok semmit... a szüleim meghaltak, otthon dúl a háború, én meg itt ülök egy csapat misztikus lény között, és körülvesznek sötét szörnyek, ahelyett, hogy otthon harcolnék az otthonomért, a családomért! – Benjámin lerogyott egy fa tövébe, arcát a tenyerébe temette és keserves sírásba kezdett. Közben Noxon és Luxon is visszatértek.
- Nézd, nagyon sajnálom a szüleidet, de mondtam már neked, hogy Eldoreanos az álmok városa, és itt teljesülhetnek az álmaid, és én tudom, mi a te álmod. Tudom, hogy ezzel a szüleiden segíthetek, de talán enyhíthetem a fájdalmadat. – Leonárd felállt és a kardját a tokjába dugta.
- Miről beszélsz? – Benjámin felemelte a fejét és megtörölte a szemeit.
- Gyere velem, elviszlek a szüleidhez. Noxon! – Következő szavait furcsa nyelven a griffhez intézte.
- Ares nibel citos vego! Inubel chetes sie! Nobe grimesto?
- Igenis, uram! Tougerum! Lucreux!
- Ne! Tugreum! Noxon led Luxon! – Leonárd aggódó pillantást vetett Benjámin felé.
- Mi volt ez? Milyen nyelv ez? Leonárd, hol vannak a szüleim? Mi lesz a...
- A griffel vigyáznak a testvéreidre, ez a griffkirályság nyelve, most kövess, elvezetlek a Loufrecesthez, mármint az álmok tavához. – Ezzel elindult egy fehérvirág borította fa felé. Elhaladt mellette, egyenesen be az erdőbe. Útjuk során egyikük sem szólt a másikhoz, végül egy nagyon pici kőnél megálltak.
- Nézd meg jól ezt a követ. Ez egy louf, más szóval emlék vagy álom. Vedd fel! Igazság szerint csak te láthatnád, de útközben elvégeztem egy varázslatot, hogy én is láthassam. Most állj hátrább. – Szóval Leonárd tud varázsolni? Ezek szerint nem csalt Benjámin megérzése… Benjámin felvette a követ… Olyan volt, mint egy kristály, de valahogy melegség áradt a szívébe, amint a követ nézte. Aztán hirtelen felkapta a fejét, a kő helyéről egy embermagasságú oszlop magasodott ki.
- Figyelj, ezen az oszlopon van egy tripla kereszt, azokhoz érintsd az ujjaid és mondd utánam... - Benjámin így tett.
- Loufre feudum nestra celi...- Benjámin elismételte a mondatot... Az oszlop leereszkedett a földbe. Pár méterrel melletük szivárogni kezdett a víz a földből, de nem akármilyen víz volt. Gyönyörű szép, ezüstösen csillogó folyadék, ami földöntúli fényt árasztott magából. Pár perc múlva egy tónyi ezüstös víz vette körül őket. Olyan volt, mintha egy szigeten álltak volna.
- Dobd bele a vízbe a louft... - Benjémin engedelmeskedett, beledobta, de az nem merült el a vízben, mintha jég lett volna a felszínén, arról pedig visszapattant a kő...
- Mi történt?
- Nem hiszel az álmaidban, azt gondolod, hogy ez nem a valóság, hanem hamisság, hogy képzelődsz...a főnixek nem hisznek neked! – Ezután egy égi dal hangzott, de olyan gyönyörű, amilyet talán més Leonárd sem hallott...
- Sajnos, ez így van! Azt gondolod, ifjú, hogy ez a louf hamis, mi pedig nem engedhetjük be a tóba, hacsak...
- Be nem bizonyítod, hogy hiszel benne...
- Ehhez pedig nagy erő kell! – Három főnix mélyen meghajolt előttük.
- Mi hárman a főnixek karának követei vagyunk. Ő a jobb oldalamon Erona, a balomon Alyona, és pedig Amyora vagyok, a főnixek vezetője és a Liverexek vezére.
- Nagy erő kell ahhoz, hogy meggyőzz minket, hogy ez az álom igaz... - Erona a magasba röppent, kitárta a szárnyait és hatalmas sárkánnyá változott.
- Ezt a sárkányt úgy kell legyőznöd, hogy nem ölöd meg. – Ezzel Amyora is elszállt, de maradt még Alyona, aki így szólt hozzá:
- A szüleid büszkék lennének rád! – Benjámin előtt lepergett az élete. Látta magát a kiságyban, azt, ahogy járni tanult, ahogy elkezdte és befejezte az iskolát. Látta az együtt töltött szép napokat. Látta, amikor megszülettek a testvérei és látta szülei utolsó mosolyát...
Összetörve rogyott a sárkány elé. A főnix és Leonárd távolról követték az eseményeket. Ezután megszólalt egy félelmetes, mély, gonosz hang.
- Állj fel, és nézz rám, ember! – Benjámin nem mozdult.
- Állj fel, nem hallod!? – Benjámin most sem mozdult, de válaszolt:
- Ha ez most álom, akkor megölsz, és én otthon ébredek fel… de ha valóság, akkor tényleg meghalok, mert nincs fegyverem, csak ez a kő, ami egy emlék, egy fájó és megtört emlék, de az… a szüleimről… az életemről! A régmúlt időkből való, amikor még gyerek voltam és álmaimat valóságnak véltem... Ilyenekről álmodtam, hogy hős leszek, és fegyver nélkül le tudok győzni egy sárkányt!!! Ha mos meg akarsz ölni, ölj meg! – Ezek után egy kellemesebb hang szólt hozzá:
- Állj fel Benjámin, és dobd a tóba a louft... - Benjáminnak el sem jutott a tudatáig, hogy most győzőtt le egy sárkányt fegyver nélkül. Felállt és beledobta a louft a tóba...
Ugyanaz lejátszódott vele, mint az előbb, csak lassabban. A látomás után visszatért a főnixek kőzé.
- Én, Alyona egy Sárkány-könnyet adok neked. Kevés olyan ember van, aki képes arra, amire te. Te hitted azt, hogy a szüleid sokáig élnek majd, és boldogok lesznek, ezzel elnyerted hitünket. A könny segítségedre legyen, ha a sötétség elragad a fényből...
Benjámin és Leonárd elbúcsúztak a főnixektől és visszatértek a táborba. Benjámin leült Elza és Alex mellé és mesélni kezdte kalandját a főnixekkel.
...és ezt a könnycseppet kaptam tőlük. – Benjámin befejezte a monológját, amikor hirtelen ott termett mellette Leonárd.
- Ez egy Sárkánykönny. Elza, hamarosan elindulunk ismét, kérlek, menj az erdőbe Lodinnal és keressetek élelmet! – adta parancsba. Lodin és Elza felálltak és elindultak az erdő felé...
