Kormányunknak hála hamarosan teljes pompájában elkészül a Budapest-Belgrád vasútvonal, így végre könnyen eljuthatunk Szerbia fővárosába. A Hunyadi-sorozat talán meg is hozza a kedvünket a korábbi Nándorfehérvár meglátogatásához. Azonban miután megmásztuk a szépen karbantartott várat, aminek egy frissen felhúzott szálladasor teszi élvezhetetlenné a Dunára néző panorámáját, előbb-utóbb eljutunk az elkerülhetetlen felismerésig: Belgrád nem egy jó hely. Így a legjobb, amit tehetünk, ha arra indulunk, amerről jöttünk; a pályaudvarra. Csak nem Budapest, hanem a montenegrói Bar felé vesszük az irányt. Én is ezt tettem pár éve, akkor még nem gondoltam, hogy végül rendőri kísérettel toloncolnak ki az országból.
“Mit kerestek itt?”
Egy utazásban rutinos csapattal elhatároztuk, hogy leverekedjük magunkat az álomszép montenegrói Kotorig. Alváshoz ott a szerb erdő, fürdéshez a tavak, az utat pedig felváltva tesszük meg vonaton és lábon.
Egy kora tavaszi délutánon összevártuk egymást egy belgrádi téren, feltankoltunk sörrel, cigivel, vízzel és ennivalóval, elmasíroztunk a belgrádi pályaudvarra, két óra múlva pedig már a valjevói vasútállomáson álltunk, ahol egy kíváncsi férfi némi tanácstalan bámulás után végül megkérdezte: “Mit kerestek itt?” Az igazi sokk azonban csak akkor érte, amikor megtudta, hogy turisták vagyunk. Döbbenten kérdezett vissza:
“Itt? Valjevóban?”
Másfél óra vaksötétben való botorkálás után meg is érkeztünk az első napra éjszakára kinézett szálláshelyre, egy erdei barlanghoz. Erre szükség is volt, ugyanis amint eloltottuk a tábortüzet, eleredt az eső, így a barlangban kerestünk menedéket. Pontosabban kerestünk volna, ugyanis mint kiderült, a barlangból egy patak eredt, így végül az eső mellett döntöttünk.
Reggel a körülményekhez képest meglepően kipihenten folytattuk utunkat. A célpont egy eldugott erdei vasútállomás volt, a Celje-apátságtól nem messze. Az erdőben sétálva hamar meg is találtuk a síneket, ahol a társaság kétfelé vált. A józanabb része maradt a kijelölt túraösvényen, a bátrabbak pedig a “vasútvonal úgyis vasútállomáshoz vezet" felkiáltással elindultak a síneken. Talán mondanom sem kell, én melyik útvonalat választottam.
A halál völgye
Érdemes tudni, hogy ez egy hegyes-völgyes terület, a világon itt váltják egymást a legsűrűbben a vasúti alagutak és völgyhidak. Ezeken átgyalogolni természetesen szigorúan tilos és életveszélyes. A barlangok akár 5-6 perc gyaloglásnyi hosszúságúak lehetnek, a sínek mellett és a fal között pedig messze nincs elegendő hely egy ember számára. A második alagútban megfigyeltük, hogy körülbelül 100 méterenként van 1-1 beugró (feltételezhetően a munkások számára), ahol ki lehet várni a vonatot.
Ennek ellenére jól elbeszélgettünk a vonatbalesetekről és gázolásokról az állattetemektől hemzsegő alagutakban. Élvezettel figyeltük a sínek rezgését minden alagútba való belépés előtt, és óriási adrenalinlöket volt minden “kicselezett” vonat, amely elszáguldott mellettünk az erdőben.
Már csak egy órányira voltunk a céltól, amikor egy, a megszokottnál is sokkal hosszabb alagútban az ismerős rezgésre és hangra lettünk figyelmesek. Pár tized megfagyott másodperc után egyértelmű volt a helyzet: futás. Tudtam, hogy ha én, vagy valaki előttem elesik, vége. Csak a lábam elé néztem, tudtam, hogy felesleges figyelni, mennyire van a beugró vagy milyen messze van még a vonat. Utólag meglepő, hogy mennyire élesen és racionálisan gondolkoztam. Aztán egyszer csak valaki berántott a beugróba, és a mögöttem lévők is könnyen elérték a menedéket. Még volt 5-10 másodpercünk megszámolni magunkat, mielőtt elrobogott előttünk a vonat. Valamiért csak egy dologra tudtam gondolni: milyen abszurd látványt nyújthat 4 fiatal férfi szügyig megpakolva táskákkal összezsúfolódva egy kis zugban egy vasúti alagút közepén.
Ahogyan elment a vonat, utolért a mélységes rettegés, és alig vártam, hogy végre kikeveredjünk az alagutak és hidak útvesztőjéből.
Fürdőzünk a medve szeretetében
Pár órával és egy vonatúttal később leszálltunk a semmi közepén, valahol Uzice környékén, mert azt olvastuk a Redditen, hogy valakik egy random fürdőt építettek a környéken az erdőben. Az elhagyatott medencét meg is találtuk, de végül nem kértünk a fürdő által exkluzív szolgáltatásként kínált piócás kezelésből, így a sütögetés mellett döntöttünk. Majd pár sültkolbász és sör elfogyasztását követően lefeküdtünk a dermesztő hidegben, hogy kipihenjük a nap riadalmait.
Hajnalban azonban halálra válva ébresztett a csoport egyik tagja, akitől megtudtuk, hogy ő arra ébredt, hogy itt járt egy medve, aki szerencsére csak a maradékokat ette meg, de ettől még az azonnali indulás mellett döntöttünk.
Így toloncoltak ki minket Szerbiából
Miután megcsodáltuk Uzice gyönyörű brutalista hoteljét, a montenegrói határ irányába vettük az utat. A határ két település között húzódik: a szerb oldalon Prijepolje, a montenegróin pedig Bijelo Polje. Mi úgy döntöttünk, az előbbiben alszunk.
Némi kóborlás után felkaptattunk egy dombra a város határában, ahol tüzet raktunk, és sütögetni kezdtünk. Az ételt azonban már nem élvezhettük ki, ugyanis egyik pillanatról a másikra a helyiek gyűrűjében találtuk magunkat, akiknek a szószólója egy fiatal muzulmán férfi volt, aki nagyon csodálkozott, hogy nem a mecsetet gyújtottuk fel. Azért a biztonság kedvéért ránk hívta a rendőröket, akiket már sem ő, sem mi nem tudtuk meggyőzni, hogy ne toloncoljanak ki az országból.
Végül rendőri felvezetéssel baktattunk le a hegyről a vasútállomásig, ahol rendőrök felraktak minket a hajnali vonatra, amiről Bijelo Poljéban le is szálltunk, hogy a vasútállomás kihalt várójában alva várjuk be a társaság másik felét, akik a rendőrök elől elszökve egy kirámolt mentőautóban töltötték az éjszakát a határ túloldalán.
Montenegróban aztán minden jóra fordult
Ahogyan elhagytuk Szerbiát, hirtelen csodaszép lett az élet. A vonatút Barig lehengerlően gyönyörű, hatalmas hegyek és kristálytiszta patakok között zakatol a vonat, ahol nem szabad, de lehet cigizni és persze sörözni is.
Barban kicsit megpihentünk, majd elbuszoztunk a festői Kotorba, ahol a város bejárása után felkaptattunk a kotori várba. Itt is aludtunk, természetesen a szakadó esőben (igaz, legalább ezúttal volt tető a fejünk felett). Cserébe annyira hideg volt, hogy végül kis tanakodás után körbejártam a vár minden zugát, és a hajléktalanok által otthagyott ruhadarabokat vettem kölcsön az éjszakára.
Reggel viszont mindenért kárpótolt a kotori öböl látványa a várból:
Az állomás, ami nincs
Visszafelé úgy döntöttünk, leszállunk az állomáson, ami nincs. Lehet ugyanis jegyet kapni egy olyan állomásra, ami a hegy gyomrában van, a vonat viszont nem, vagy legalábbis nem mindig áll meg ott. Mi természetesen megvettük a jegyet.
Már a jegyárus figyelmeztetett, hogy nincs ott semmi. De az igazi móka ott kezdődött, amikor a kalauz jött kezelni a jegyünket. Némi fejvakarás után keresett a vonaton egy fiatal srácot, aki beszélt valamelyest angolul. Majd, hogy jószándékáról biztosítson minket, megkínálta a társaságot cigivel, és tudtunkra adta, hogy nincs ott semmi. Hosszas egyeztetés után aztán elment, majd visszajött, és mondta, hogy amikor odaérünk, eljön értünk.
Amikor megállt a vonat a hegy gyomrában, meg is jött a kalauz, röhögve végigvezetett minket a szerelvényen, ahol úgy bámultak ránk az utasok, mintha valamilyen cirkuszi látványosság lennénk. Leszálltunk, kisétáltunk az alagútból, és ott találtuk magunkat a nagy büdös semmi közepén, egy random montenegrói hegy oldalában.
A következő vonatig beporoszkáltuk a hegyet, majd felszálltunk, ahol már a következő kalauz is röhögve fogadott minket, és látszólag a fél vonat már előre tudott az érkezésünkről. Páran oda is jöttek kérdezősködni vagy csak integetni, de az érdeklődés szerencsére nem tartott ki Belgrádig.
